Miért veszélyes, ha Trump narcisztikus személyiségzavarban szenved?
Amióta Sigmund Freud 1910-ben a pszichoanalízis módszereivel elemzte Leonardo Da Vinci személyiségét és életművét, bevett szokás a híres emberek, történelmi figurák karakterének elemzése pszichológiai szempontokból. Don McAdams is ezt tette az ifjabb Bush-sal 2011-ben publikált könyvében - s most Trumpot veszi górcső alá: túl impulzív, túl nagy kockázatokat vállal. Csak az öntömjénezés érdekli. De talán néhány praktikus előny is származhat a narcisztikus karakteréből.
Trump pszichopatikusnak tűnő személyiségjegyeinek és viselkedési szokásainak korábbi elemzését itt olvashatja. Sajnos a húzós manírjainak és kétes komplexusainak listája még nem ért véget.
Eljátssza önmagát: de ki is ő valójában?
Tom Griffin a skóciai Aberdeen közelében birtokolt földterületeket, melyen Trump golfpályát akart építeni. Leültek a helyi étteremben tárgyalni. Trump nagyon követelőző volt, szinte semmiben nem engedett az általa támasztott szerződéses feltételekből. Griffint furcsa érzés kerítette hatalmába: az amerikai mogul viselkedésének teátralitása miatt úgy érezte, mintha Donald Trump valójában Donald Trump szerepét játszaná. Mintha egy shakespeare-i színésszel ülne egy asztalnál.
Mark Singer újságíró a '90-es években írt portrét Trumpról a The New Yorker magazinnak, és hiába faggatta, az üzletember csak nem adta ki, hogy amikor reggel a tükörbe néz borotválkozás közben, mit lát, mit érez magáról. Ebből Singer azt a következtetést vonta le, hogy Trumpnak sikerült olyan életet összehoznia, amiben nem kell odafigyelni a lelkére és a lelkiismeretére. Kizárja ezeket a képből.
Persze Ronald Reagan is színész volt (Hollywoodból jött, ahol másodvonalbeli sztárnak számított), és eljátszotta, hogy ő az elnök, de Trump még ebben is lepipálja elődjét: mindig tudatában van annak, hogy szerepet játszik. Egy publikus imázst, amit közfogyasztásra talált ki. A jónép pedig megeszi a szenzációt.
Úgy megy végig az életen, mint aki tudja, hogy őt mindig figyelik.
Már kampánya elemzői is aláhúzták, hogy Trumpnak csodás tehetsége van ahhoz, hogy egy tömeg elé álljon és intuitívan érezze az összesereglett csoportnak az energiáját, a hangulatát, az elégedetlenségeit - s ezt már-már médiumként közvetítve mondatokba öltse. Afféle hangszóró ő: a nép kihangosított szava.
Csakhogy ebből az is adódik, hogy egyik este ezt mondja, másik ezt azt, a közegtől függően. Vagyis nem lehet róla a következetes, véleményeiben konzisztens politikus szobrát megmintázni.
Kritikusai a szemére hányták, hogy amit művel a kampányában az nem szalonképes. Gyűlöletbeszédet kelt, kifigurázza azokat, akik nem tudják megvédeni magukat a gúnya ellen.
Azt valamiért McAdams sem emeli ki, hogy Trump gyakran harmadik személyben emlegeti magát. Ami ugyancsak nem normális dolog.
Jutalom-orientált
Az ember vérmérséklete, motivációi, céljai, saját magáról és más emberekről szóló benső ideái nagy mértékben előrevetítik, hogy hogyan fog cselekedni a jövőben. Nem csekély hányada azoknak, akik személyesen találkoztak Trumppal, meghökkentő figurának találják.
Steven J. Rubenzer és Thomas R. Faschingbauer 120 történész írását alapul véve elemezték ki az Egyesült Államok elnökeinek személyiségét.
Az emberi személyiség 5 alapvető tulajdonságból áll össze (ezt nevezik a Big Five-nak): extravertáltság, neurotikusság, lelkiismeretesség, kedvesség, nyitottság. Az emberek többsége mind az öt tulajdonságban valahol középen helyezkedik el. Az abnormalitás ott jelentkezik, ahol valaki a spektrum szélén áll, tehát túl ilyen vagy túl olyan.
Trump jelleme ilyen szélsőséges. Extravertáltsága nem is lehetne nagyobb. Kedvesség nem is lehetne kisebb. (Szinte nem létező, publikusan legalábbis is. A családtagjaihoz nyilván azért nyájas.) A legextravertáltabb elnökök egyébként ifj. Bush, Clinton és Theodore Roosevelt voltak.
Trumpot szétveti az energia. Domináns figura, mindig kifelé játszik, nem tud lenyugodni, egy helyben maradni. Egyfolytában a Twitteren lóg. Egészen fura órákban is (hajnalban, későeste). Mindig kommunikálni és közölni akar.
Az extravertáltság hátulütője, hogy az ilyen ember mindig jutalmat vár a környezetétől. Megerősítést. Ezek stimulálják a dopamin termelődést az agyban. Az extravertáltak pozitív érzelmi élményekre vágynak, legyen az hírnév, elismerés vagy gazdagság.
Az ezek eléréséért, megszerzéséért folytatott küzdelem élteti őket, nem is annyira a megszerzésük. (Hiszen nem tudnak lenyugodni és a babérjaikon csücsülni. Ezért van az, hogy amikor Barbara Walters 1987-ben megkérdezte Trumpot, hogy szívesen látná-e magát elnökként egy nap, nemet mondott: "Azt hiszem inkább a vadászat érdekel jobban", felelte. Vagyis inkább a vadászat, mint a vad elejtése.
Kedvesség
Ez a tulajdonság mutatja, hogy egy ember mennyire képes törődni másokkal, szeretni másokat, gyengédséget kimutatni valaki iránt, udvariasan és kedvesen viselkedni.
Trump állítólag imádja a családját. Arról is vannak sztorik, hogy alkalmazottaival is tud fair és korrekt lenni.
Sokan ennek az ellenkezőjét állítanák. Atlantic City-ben sok magas beosztású menedzsere mondott fel, mert képtelenek voltak tolerálni a dühkitöréseit, amikor cégei elkezdtek a tönk szélére menni. (Trump hatszor jelentett csődöt karrierje során.) Amikor pedig több menedzsere meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben, utólag rájuk kente a felelősséget, hogy miért nem ment a cége.
De nem véletlen, hogy a The Apprentice című valóságshowban is ezt vált Trump aranyköpésévé: "Ki vagy rúgva!"
Egy rákos kisgyerek, aki imádta a tévéműsort, ezt akarta hallani Trumptól, de amikor a férfi találkozott vele, nem volt képes a szemébe mondani. Inkább kitöltött egy csekket adományként és azzal adta oda: "Most menj és élvezd ezt a pénzt."
Trump azt írta a Twitteren Cherről, aki egyszer kritizálta, hogy a "sz...rt is kivertem belőle, azóta semmit sem mondott rólam". Kampánybeszédeiben is nyíltan ordibált olyanokat a tiltakozókról, hogy "dobják ki őket innen!" Vagy: "Szeretném pofon vágni azt az ember!" Ellenségeit és kritikusait rutinosan "undorítónak" és "lúzernek" hívja. Ez a valóságshowkban elmegy, de a politikai színtéren precedens nélküli - legalábbis a bunkóság ilyen tendenciózus és rendszeres villogtatása az.
Akik nem kedvesek, azok udvariatlanok, kőszívűek és nincs bennük empátia. (Történelmi léptékben egyébként Nixon volt a legudvariatlanabb elnök, de Trumphoz képest ő a kedvesség mintaképe.)
Impulzív és agresszív
Trump heves vérmérséklete már korán megmutatkozott. Második osztályosként pofon vágta az egyik tanárját. Ehhez persze az is kellett, hogy gazdag ember fia legyen. Ingatlanfejlesztő papa csemetéjeként nyeregben érezhette magát, hogy ilyesmit megengedjen magának.
Barbara Res, aki a New York-i Trump Tower építkezésénél dolgozott alelnöki pozícióban, azt állítja, hogy Trump személyiségének középpontjában a düh áll. Indulatossága szerinte nem megjátszott dolog, nagyon is valós. És állandó.
A düh McAdams szerint arra késztetheti az embert -és Trumpnál alighanem ezt teszi-, hogy dominánssá váljon, rosszindulatot tápláljon mások iránt, ugyanakkor igyekezzen elnyerni mások csodálatát.
Trumpnak a humorérzéke sem átlagos. S ez nagyon jól jön neki. McAdams úgy véli, ezt is részben az agresszivitása és dühe táplálja. Hiszen a poénjai ritkán jóindulatúak.
Jóslatok
McAdams leszögezi, hogy nagyon nehéz jóslatokba bocsátkozni arról, vajon merre viszi a világot Trump. Gondoljunk csak bele: az ifjabb Bushról sem gondolta senki a megválasztása után, hogy egy év múlva megelőző támadást indít Irak ellen. Persze ehhez szeptember 11 is kellett. Anélkül talán nem kezdte volna üldözni Szaddám Husszeint. Vagy igen?
Egy másik iskola úgy gondolja, hogy apja elismerését akarta kivívni ezzel, mivel az idősebb Bush indította az Öböl-háborút 1990-ben és nagy ellensége volt Szaddámnak. McAdams verziója: Bush meg akarta védeni apját az ellenségeitől, s szeptember 11 tálcán szolgált fel neki egy lehetőséget, hogy rendhagyó módon elindítson egy iraki offenzívát.
Ebben az is szerepet játszott, hogy saját élettörténetét is meghatározta a vágy, hogy felszabaduljon az elnyomó erők (alkohol, bűn, lúzerkedés) alól és békét és szabadságot hozzon létre maga körül.
Trumpot valószínűleg azt hajtja elnökként, hogy nagy jutalmakat generáljon - választói számára. (Hiszen ő is jutalmakat, nyereségeket hajkurászó ember volt világéletében.) Erről szólt szlogenje is: "Tegyük újra naggyá Amerikát".
Kockázatvállalás
Üzletemberként nagy rizikókat vállalt be, amikkel sokszor megégette magát. (Lásd az említett 6 csődje.) Aligha lehet kérdéses, hogy államfőként is hajlamos lesz merész húzásokra, amelyeknél nagy a bebukás kockázata.
Trumpnál ugyanakkor nem olyan alacsony a nyitottság, mint George W. Bushnál, tehát pragmatikus és flexibilis lehet a döntéshozatala sok kérdésben.
Az is az ő vitorlájára hajthatja a szelet, hogy kevésbé ideológiai alapon működik, mint a korábbi republikánus elnökök. Könnyen válthat álláspontot bizonyos kérdésekben, ez viszont káoszt és céltalanságot is hozhat a Fehér Házba.
Reálpolitikus
Ha Nixon a legközelebbi lelki rokona Trumpnak, legalábbis a kedvesség hiánya tekintetében, akkor valószínűsíthető, hogy ugyanolyan reálpolitikát fog folytatni, mint csúfos véget ért elődje.
Azok a vezetők, akik kedvességben kívánnivalót hagynak maguk után, könnyebben tudják egyensúlyba hozni és koordinálni a különféle egymással versengő érdekeket a hatalom közelében. Az ellenségekkel is kevésbé szívbajosan tudnak alkudozni, mint a nyájasabb politikustársaik.
Nem bizalomgerjesztő
Akik nem elég kedvesek, azokat az emberek nem tartják bizalomra méltónak. Illetve kétséget és bizalmatlanságot táplál az illető bennük. Nixont is ez tette tönkre.
Persze ma már minden valamire való átlagember is tudja, hogy a politikusok zsigerből hazudnak, vagy legalább a saját javukra ferdítik a tényeket. Trump ebben jelest érdemelne. A PolitiFact elemzése szerint Trump a kampánya során 2 %-ban mondott csak igazat, kijelentései 7 %-a volt "nagyjából igaz", 15 % féligazság, 15 % többnyire hamis, 42 % valótlan, 18 % pedig alávaló hazugság volt.
Ha az utolsó hármat összeadjuk Trump 75 %-ban hazug. Hillary Clinton 29 %-os rátát ért el.
Bombasztikus elnökség
McAdams szerint jó esetben egy energikus és választói (valamint az amerikai gazdaság) érdekeit képviselő elnök kerül ki Trumpból. Aki merészen és kegyetlenül agresszív módon hoz döntéseket, hogy a legcsillogóbb, legelképesztőbb eredményeket hozza ki a különféle szituációkból.
Ezzel azonban károkat is tehet. Ha nem tudja kontrolálni a dühkitöréseit -és visszafogni hangzatos sértegetéseit, amiben ő nagy ász-, még inkább magára haragíthatja ellenségeit és elidegenítheti szövetségeseit is, s ez a diplomácia világában rendkívül veszélyes dolog. Főleg, hogy Trump nukleáris fegyverzetek felett is diszponál.
Narcisztikus személyiség: kétélű dolog
"Én vagyok Palm Beach királya. A hírességek és a gazdagok eljönnek a Mar-a-Lago villámba. Esznek, szeretnek engem, hízelegnek nekem (szó szerint: "they all kiss my ass"). Aztán amikor elmennek, azt mondják, "Hát nem szörnyűséges egy pasas?!" De akkor is én vagyok a király", mondta Trump 2005-ben.
Pszichiáterek szerint a narcizmus kialakulásának gyökere a gyerekkorban keresendő. A szülő valószínűleg nem adott elég figyelmet a gyerekének.
Magyarán a kis Donald elnyomva érezte magát ingatlanfejlesztő apja árnyékában. Úgy érezhette, szülei nem becsülik eléggé őt és nem ismerik el kellőképp az ő nagyszerűségét. Ezért van szüksége felnőttként irdatlan nagy ajnározásra, folytonos visszaigazolásra.
Ugyanakkor McAdams is megjegyzi, hogy Trump életrajzában semmilyen nyoma nincs annak, hogy szülei ne támogatták és ajnározták volna. Nagyon is odavoltak érte. McAdams inkább azt tartja valószínűbbnek: Trumpnak azért nem volt elég a szülei szeretete és elismerése, mert alapjában véve telhetetlen. Neki semmi sem elég.
A másik teória, hogy a narcisztikusság valójában maszk és nagyon mély önbizalomhiányt leplez. Vagyis Trump megjátssza, hogy ő a Jani, igazából tele van kétellyel, kisebbrendűségi érzésekkel és tanácstalansággal. Ennek a teóriának fényében új értelmet nyer a cikk elején a skót földtulajdonos megérzése abban a bizonyos étteremben: szerinte Trump szerepet játszik.
A múltban egyébként Lyndon Johnson volt a leginkább narcisztikus elnök, őt Theodore Roosevelt és Andrew Jackson követte a sorban. A legkevésbé narcisztikus Benjamin Franklin, John F. Kennedy, Nixon, Clinton és Millard Fillmore voltak.
A narcisztikus személyiségek hajlamosak kezdeményezőbbek lenni vezetőkként, jól tudják meggyőzni a közvéleményt, új irányokat szabnak a politikában, a történészek gyakran "nagynak" titulálják őket utólag. De könnyen etikátlan trükkökre vetemednek, aminek lebőgés a vége.
Steve Jobs is az volt
Az üzleti életben a narcizmus jól jöhet. McAdams szerint Steve Jobs legalább annyira nárcisztikus volt, mint Trump. Ledorongolta az alkalmazottait és a haverjait, 27 évesen sírva fakadt, amikor a Time Magazine nem őt választotta az Év Emberének. És sértésnek vette, hogy az iPad piacra dobásakor Obama kabinetfőnöke hívta fel, hogy tolmácsolja az elnök gratulációját, s nem az elnök maga. Trumphoz hasonlóan ő is alaposan hanyagolta a gyerekeit, a lányánál még az apaságát is vitatta éveken át. (Amikor Lisa felnőtt lett, állítólag normalizálódott a kapcsolat köztük és jól kijöttek egymással.)
Hibaszázalék
De mi van, ha bizonyos döntéseivel felsül? Nem lesz képes felelősséget vállalni. Hárítani fog, másokat fog hibáztatni. Mint eddig sokszor tette.
A dokumentumfilmes aktivista Michael Moore már belengette, hogy Trump nem fogja kibírni 4 éves mandátumát a Fehér Házban, mert olyannyira csak a saját javát lesi, hogy önkéntelenül is jogsértéseket fog elkövetni, aminek közjogi felelősségre vonás lesz a vége.
Forrás: The Atlantic