Trükkök, hogyan ne legyünk szégyenlősek
A szégyenlősséget levetkőzni nem olyan ördöngős, mint gondolnánk. Sokan azért félnek megnyilvánulni társaságban, mert másokhoz mérik magukat. Pedig éppen ez a dolog lényege: lássuk, hogy mások másmilyenek, és ez nagyon szórakoztató, vagy bosszantó, de mindenképpen tanulságos.
A The Huffington Postban megjelent írásában Davis Sack pszichiáter azt a teóriát vázolja fel, hogy a társas szituációkban visszahúzódó emberek azért nem szeretnek mások előtt megnyilvánulni, mert úgy hiszik, túlságosan eltérnek a többségtől, a körülöttük lévő emberektől.
Ez azért van, mert az agyunk szeret kategorizálni. Ez a "besorolósdi" már a gyerekkorban elkezdődik. Megtanuljuk elkülöníteni a szülőket, a nagyszülőket, a szomszédokat, az óvónénit, a kedves óvodatársakat, és az ellenszenveseket, a postás bácsit, a boltban a pénztárost, a villamosvezetőt, a rendőrt az utcán. Mindegyik egy-egy kategória megtestesítője.
Az előítélet segít, hogy ne kelljen minden pillanatban elölről kezdeni az élet értelmének megfejtését. A típusok és kategóriák valójában támpontok. Felnagyítjuk az egyének közötti különbségeket, holott rengeteg egyező tulajdonságot is felfedezhetünk. Ez a folyamat már gyerekkorban elkezdődik, sőt: csecsemőkön is látni,milyen lesz a felnőtt személyiségük.
Megtanuljuk néhány főbb ismertetőjel, jellemvonás, viselkedésjegy alapján egy-egy határozott kategóriába rakni az embereket. Mentális könyvtárunkban életkor, foglalkozás, kinézet, szimpatikusság, magasság, testalkat, hang, karakter, hiedelemrendszer, nem, bőrszín és más jellemzők alapján szortírozzuk az emberek. Ez is hozzátartozik az agy energiatakarékos működéséhez. Ilyesfajta kategorizálás nélkül -amik tulajdonképpen előítéleteken alapulnak- valószínűleg túlterhelnénk az elménket. Egyfajta biológiai tendenciáról van szó: az agyuk így működik optimálisan. Ha például elhúz mellettünk eszeveszett sebességgel egy autó, rögtön be tudjuk sorolni a vezetőjét: őrült, felelőtlen, másokat veszélyeztető, jogsértő, stb.
Van olyan iskola, amely úgy vallja, hogy a szégyenlősek e tendenciát nem tudják levetkőzni akkor, amikor célszerű lenne: társas szituációkban, amikor fel kellene oldódni a másokkal való érintkezésben, kommunikációban.
Érdemes ilyenkor azt tudatosítani magunkban, hogy mindenki alapvetően ugyanolyan ember, mint mi. Nekik is vannak félelmeik, reményeik és antipátiáik. Ha egy kicsit beszédbe elegyedünk bárkivel, rögtön lehet találni olyan közös pontokat, amik egyeznek bennünk. Lehet ez egy közös érdeklődési kör, egy szituáció, amin mindketten átestünk, egy közös hobbi, egy közös ismerős, vagy egy aktuális hír, ami mindkettőnket foglalkoztat. És csakhamar arra lehetünk figyelmesek, hogy feloldódtak a gátlásaik, megeredt a nyelvünk...