Kevin Spacey: "Senkit nem érdekel, mit gondolok a politikáról"
Éveket töltött ismeretlen karakterszínészként hollywoodi filmekben. Aztán a Közönséges bűnözők titokzatos, pszichopata főhősének szerepe 1995-ben világhírűvé tette. Alakításáért Oscar-díjat kapott, majd bezsebelt még egy aranyszobrot az Amerikai szépségért...
Hollywoodot megunva elszerződött Londonba színigazgatónak. Ebben az évtizedben is releváns tudott maradni: a Kártyavár tévészéria főszereplőjeként a fél világ ámul a fanyarságán.
-A 2013 óta futó Kártyavár című tévésorozatban ravasz politikai machinátort játszik. Ön szerint a színészeknek bele kell szólnia a politikába?
-Nem szeretem ezt a "hollywoodi" jelzőt. Minden embert individuumként kell vizsgálni. Én nem Hollywoodot képviselem.
-De tény, hogy sok hollywoodi színész politikai aktivista is.
-Nem hiszem, hogy az amerikai közvéleményt érdekelné, a színészek mit mondanak a politikusokról és a politikáról. Ugyanakkor vallom, hogy bármilyen hivatást is válasszon az ember, joga van ahhoz, hogy szavazzon és hallassa a hangját. Ha valaki történetesen színész, neki is meg kell adni a lehetőséget, hogy elmondhassa nyilvánosan, miről mit gondol. Ami engem illet, nem sokat politizáltam eddig. Persze ha mondanék valamit, talán olyan hatása lenne, mint amikor Oprah Winfrey mond valamit. De nem hiszem, hogy rajta kívül mások képesek ilyesmire.
Senkit nem érdekel, hogy mit gondolok a politikáról. Az interjúimban is nagyjából csak annyit mondtam, hogy demokrata párti vagyok és kész. Michael Moore egy szókimondó filmkészítő, aki arról beszél az alkotásaiban, hogyan kellene megváltoztatni a dolgokat. Én nem.
-Majdnem másfél évtizedet töltött Londonban az Old Vic színház igazgatójaként. Más szemmel látja ezután Amerikát?
-Nem, de mindig érdekes felpakolnia az embernek az életét és elmenni egy másik országba. Teljesen más kultúra Anglia és Amerika, hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, az angolt. Angliába máshogy szereztem az információkat, sokat olvastam online. A távolból nem merültem bele annyira abba az ideiglenes őrületbe, ahogyan az amerikai tévécsatornák prezentálják a világot, a valóságot.
-Mennyire tudta elfogadtatni magát az angol közönséggel és a szakmával?
-A publikum nagyon támogató volt, a kritikusok viszont kemények voltak velünk. Nagy hatalmuk van. De míg Londonban mondjuk tizenkét hangadó kritikus van, New Yorkban csak egy-kettő. És ha nekik nem tetszik egy elődás, akkor az a produkció bizony lehúzhatja a rolót. A kritikusok igenis ki tudnak nyiffantani egy előadást. Mellettünk szól, hogy a negyedik évadunkat úgy zártuk, 1,2 millió jegyet adtunk el. Miközben az ezer fős nézőterű színházak haldoklanak az egész West Enden. Mi már a kezdettől megpróbáltunk új közönséget behozni, fiatalokat és ez sikerült.
-Számtalanszor lenyilatkozta már, hogy a színház az igazi szerelme, nem a film. Jobban megválogatja a filmszerepeit, mint régebben?
-Igen. Azért mentem Londonba színházat igazgatni, mert magam is változni akartam. Nem akarok mindig ugyanaz az ember lenni. Sokáig azt tartottam küldetésemnek, hogy összehozzak egy sikeres filmes pályafutást. Aztán 1999 végén úgy éreztem: ez mind remek, de mit csinálok legközelebb? Azt, amit sok kortársam művel, forgatja a filmeket egymás után, és nagyjából ugyanolyan szerepekben tűnik fel, és ezzel egyre több pénzt keres. Nem akartam ilyen életet.
Merem remélni, hogy nemcsak a pénzért állok a kamera elé. Ha pedig csak azért, az úgyis lejön a filmből. A néző megérzi. Persze nekem is balanszíroznom kell a nagy gázsival járó stúdiófilmek és az olcsóbb, művésziebb, független produkciók között, de a mérleg nyelve az utóbbi felé dől.
-A közönség a filmekből ismerte meg önt, nem a színpadról.
-Egészen fiatal korom óta a színház volt az életem. Tizenöt évesen már színpadon szerepeltem. Jóval azelőtt, hogy szóba jött volna, akár filmekben is játszhatnék. A színház tehát számomra nem afféle ugródeszkát jelentett nekem a filmszerepekhez. Amikor előállt a lehetőség, hogy színházat vezessek, életem következő tíz évében újra a régi szenvedélyemnek éljek, s a filmforgatásokat felcseréljem a színpadi produkciókkal, elfogadtam az ajánlatot. Azért is, mert időközben megváltoztam. Amikor fiatalabb voltam, és elkezdtem filmekben játszani, fontosnak tartottam, hogy forgassak. Nagyon fontosnak. Ma már nem hajt ez az ambíció. Ez már megvolt. Londonban menedzserkönyveket is olvastam, hogy tudjam, hogyan lehető jó vezetőnek lenni egy cég élén.
(A beszélgetés közlését holnap folytatjuk!)