Kevin Spacey: "Legbelül még mindig gyerek vagyok"
A közönség és a kritikusok is nagyra tartják az 58 éves Kevin Spacey-t. Színházcsinálóként, filmsztárként, producerként, rendezőként jegyzik. Szeret sportolni, filmplakátokat gyűjteni, énekelni, de leginkább a történetek ereje izgatja. A magánéletéről keveset lehet tudni.
A beszélgetés első részét ITT olvashatja!
-Időnként lefogy, majd fölös kilókat is felszed a szerepei kedvéért. Az Amerikai szépség kedvéért kigyúrta magát. Mennyire utálja a kondizást?
-Nem utálom, csak unalmasnak tartom. Legalábbis abban a tempóban, amennyi hét kell nekem, hogy formába jöjjek. Vannak izgalmasabb módjai az edzésnek, a szörfözés vagy a bokszolás például. Főzni is szoktam néha. De nem túl bonyolult dolgokat. Az egyik unokatesóm nagyon jól főz. Imádok boltba menni vele, megvenni a hozzávalókat, aztán barbekjúzni és filmet nézni otthon.
-Hogyan tudta megőrizni a magánélete érintetlenségét?
-Ha éppen nem dolgoztam, mindig anyámmal, nővéremmel és az unokanővéremmel szerettem lenni, ezért maradtam ki a pletykalapokból. Sok haverom van, de a legközelebbi barátaim nem a filmszakmából szereztem. A többségüket New Yorkból ismerem. A város minden szegletében laktam már. Bármerre lófrálok valakivel, rá tudok mutatni egy épületre és azt mondani, hogy abban is laktam már.
Egyébként nincs bajom azzal, ha felismernek. De New Yorkban is elég könnyen tudok közlekedni zavartalanul. Ha gyerekek jönnek oda hozzám, sosem küldöm el őket. Remekül kijövök velük. Azt hiszem azért, mert legbelül én is egy gyerek vagyok. És ezt ösztönösen megérzik rólam. Amikor gyerekszínészekkel dolgozom, mindig nagyokat kergetőzünk. A kölykök érzik, hogy megbízhatnak bennem.
-Ön rengeteg kimagasló filmalkotásban szerepelt...
-Köszönöm, de talán nem olvasta végig a szakmai önéletrajzomat. Voltam egy csomó silány filmben is a jók előtt.
-... szóval ebben sok jó filmben is nem ritkán úgy kapott főszerepet, hogy valakitől megörökölte. Nem zavarja, ha a kollégái "kézjegye" rajta van a szerepen, mert mondjuk rájuk szabták, átírták nekik a szerepet?
-Ez egyáltalán nem érdekel. Senki sem birtokol egy szerepet. Ezért tudta oly sok színész eljátszani az idők folyamán Hamletet vagy III. Richárdot. A filmben az a fura, hogy egyesek azt gondolják, ha már a filmprojekten rajta volt egyszer valakinek az ujjlenyomata, akkor az már nem lehet másé. Ha némely színész nem utasít vissza egy-egy szerepet, bizonyos filmkarrierek meg sem történhettek volna. 1941-ben George Raft bepipult, mert valami fiatal írócskát szerződtettek A máltai sólyom rendezésére. Visszadobta a szerepet. Az író John Huston volt, aki nyomban felvette Humphrey Bogartot. És csináltak a filmklasszikust. Úgyhogy az ilyesmi nem zavar engem. Az ember magáévá teszi az anyagot.
-Milyen élmény volt szerepelni az Austin Powers-filmben Dr. Evilként?
-Egy napi munkám volt abban a filmben, és több időt töltöttem a sminkszobában, mint amennyit a díszletben.
-Első számú szerelme a színház. Pedig a forgatások is nagy kalandok tudnak lenni...
-Igen, vannak érdekes pillanatok. A kikötői hírek forgatásán az volt irtóra izgalmas, hogy megtaníthattam Judi Dencht pingpongozni! Jó móka volt. Ezért nincs szükségem azokra a dolgokra, amiket a sztároknak biztosítanak. A testőr, a séf, a külön sofőr. Én csak megérkezem és jól akarom érezni magam. Mint egy gyerek. Néha jókat röhögök, amikor a lapok azt írják, hogy amikor elmegyek egy forgatási helyszínre, ami a világ végén van, körülnézek és hazaküldöm a hat testőrömet, mert rájövök, hogy nincs ott egy árva lélek sem, aki ellen meg kellene védeni engem.
-A korán elhunyt énekes-színészről, Bobby Darinről életrajzi filmet rendezett, A tengeren túlon címmel. A főszerepet is eljátszotta. Mi hozta lázba annyira?
-Gyerekként meghallotta, ahogy az orvos azt mondta a családjának, hogy nem fogja megélni a 15. életévét, mert akkoriban majdnem meghalt reumás lázban. Világéletében úgy érezte, hogy nincs sok ideje hátra. Teljesen megértem azt a késztetést, hogy az ember sok mindent bele akar gyömöszölni az életébe. Megértem az ő életútját és hogy folyton újra kitalálta önmagát. A szórakoztatás több műfajában próbálta ki magát, mint amennyire az előadóművészek általában képesek. Magánélete tele volt drámával. Harminckét évesen rájött, hogy az anyja valójában nem is az anyja, hanem a nagymamája. Az, akivel úgy nőtt fel, hogy a nővérének hitte, ő volt az anyja volt. (Jack Nicholsonnal is ugyanez történt - A szerk.)
-Az ön mentora Jack Lemon volt. Hogyan maradt meg az emlékezetében?
-Abban a negyven évben, amíg színházban és filmekben szerepelt, függetlenül attól, hogy milyen nagy sikerek történtek vele, megmaradt ugyanannak az embernek, aki volt. Jó pár ember jó barátja, elképesztően jó apa, aki mindig előre akart haladni az életben. Hetvenhat éves volt, amikor meghalt és azért tartotta titokban a betegségét, mert attól tartott, ha kiderül, hogy rákkal küszködik, akkor nem szerződtetik szerepekre. Ilyen gyakorlatias ember volt. Két Oscar-díj és a rengeteg siker után is megmaradt ilyen embernek. Ez elmond valami nagyon alapvető dolgot róla.
Tőle tanultam meg, hogy ha az ember elég szerencsés ahhoz, hogy érvényesült a pályán, akkor kötelessége leküldeni a liftet a kezdőknek. Felfedezni a tehetségeket és segíteni őket az érvényesülésben. Ezen tüsténkedem filmproducerként és produceri cégem, a Trigger Street vezetőjeként is.
Nála jobb apafigurára nem is tehettem volna szert. Terelgetett engem az életben. Mindig felhívhattam, ha útmutatásra volt szükségem. Az emberek nincsenek vele tisztában, hogy milyen remek üzletember volt. Produkciós céget működtetett, A kína szindrómára nélküle senki nem adott volna pénzt. Nagyon jól átlátott a félrebeszélésen, remek viccmesélő volt. Mindig ostobának éreztem magam mellette. Csodálatos ember volt.