Anthony Hopkins: "Imádom a kaliforniai életmódot"
Korunk egyik legnagyobb színésze. Kollégáival kedves, figyelmes, de egyébként emberkerülő hírében áll. Inkább a könyvek társasága villanyozza fel. Színészi átélő képessége 1991 óta közkincs, amióta Hannibal Lecter szerepében világhírűvé vált. December 31-én töli be 80. életévét.
Háromszor házasodott, utoljára 2003-ban egy nála 19 évvel fiatalabb, columbiai származású nőt vett el. Első házasságából egy lánya született. Megjárta az alkoholizmus mélységes bugyrait, s évtizedeket húzott le megbecsült, de hazája, Anglia határain tulajdonképpen nem nagyon ismert színészként - mígnem A bárányok hallgatnak főszerepe meg nem hozta neki a hetedhét országra szóló hírnevet és az Oscar díjat. Háromszor jelölték még a díjra a '90-es években. Azóta inkább kommersz alkotásokban láthatjuk.
-Mit jelent önnek a színészet?
-Szükségletet és örömöt egyaránt. De néha nekem is kell egy kis pihenő. Volt egy-két év, amikor lelassítottam és kevesebb filmet vállaltam. Azt kérdeztem magamtól: "Nem lenne pompás, ha életem hátralévő részében csak ülnék a kertben, meg nézném az óceánt"? Nem. Beleőrülnék. Egyre csak sétál-sétálgat az ember a tengerparton, és előbb-utóbb beleőrül a semmittevésbe. Én ennél jóval aktívabb figura vagyok.
-Akkor hát nem jönnek a csendes nyugdíjas évek?
-Akkor kell visszavonulnia egy színésznek, ha már nem tudja megjegyezni a szövegét.
-Pedig volt egy időszak az életében, amikor elterjedt Önről, hogy nem akar többé filmezni. Úgy 2002 táján.
-Egy nehéz időszakon estem át akkoriban, anyám meghalt. Jóllehet jó ideje betegeskedett már és 89 éves volt, de mégiscsak megviselt az elvesztése. Csodálatos ember volt és csodás élete volt. Tudtam, hogy én leszek a következő, aki elmegy. Az ilyesmi szembesíti az embert önnön halandóságával. Akkoriban nősültem meg újra. Ő tartotta bennem a lelket. Elmentünk egy hosszú pihenőre. Egy évre. Megragadtam az alkalmat, hogy egy éven át egyszerűen csak élvezzem az életem Kaliforniában. Hosszú sétákat tettem az óceánparton.
Úgy éreztem, elvégeztem már, amire képes voltam. Nem tetszett, hogy túlvállalom magam. Aztán felhívott az ügynököm: "Nem lenne kedved elmenni a Velencei Filmfesztiválra, egy nap, megszállsz a Hotel Ciprianiban, találkozok ezekkel a producerekkel, fel akarnak ajánlani egy szerepet." Végül azt mondta nekik az ügynököm, hogy "Tony egy ideig nem akar dolgozni". Ebből terjedt aztán el a pletyka, hogy visszavonulok. A szóban forgó szerepajánlatot egyébként elvállaltam, tetszett a forgatókönyv, és a producerek csodálkozva kérdeztek: "Hát mégiscsak akarsz dolgozni?"
Igen. Akkortájt elég sok silány moziban szerepeltem, inkább arról volt szó, hogy az ilyesfajta melóval akartam szakítani.
Az ember olyan, hogy ha belelendül a munkába, akkor elvállal mindent. És azon kapja magát, hogy gyatra forgatókönyvekből dolgozik. Amikor a forgatókönyv silány, akkor mindig az történik, hogy a forgatás közben újraírják. De így nem lehet értelmesen dolgozni, ha nem tudom a forgatás elején, hogy mi a cselekmény kifutása. Így nem lehet felépíteni egy karaktert.
-A nagy átszellemülős színészek Amerikában a Method Acting követői. Az orosz mester Sztanyiszlavszkij módszerében hisznek.
-Két tanártól tanultam a Sztanyiszlavszkij-módszert Londonban, amikor fiatal színész voltam. Elolvastam Sztanyiszlavszkij két könyvét, A színész felkészül és a Karakter felépítése címűt. De már nem követem a módszerét. (Sztanyiszlavszkij azt hirdette, hogy a színésznek a saját múltjából kell előhoznia azokat az mély, fájdalmas élményeket, amiknek a segítségével képes azonosulni az általa megformált karakterrel - A szerk.)
-Könnyen leveti magáról a szerepeit?
-Amint visszatérek a forgatásról a hotelbe, minden probléma nélkül le tudom vetni magamról a szerepet és önmagam tudok lenni. Ismertem olyan színészeket, akik egyfolytában benne voltak a szerepükben, együtt éltek vele. És jócskán megszenvedték ezt.
-Rengeteg rendezővel dolgozott már, biztos mindegyiknek más a munkamódszere. Szereti, ha jó alaposan instruálják?
-Nem! Egy rendezőnek nem az a dolga, hogy megmondja, nekem mi a dolgom. Az ilyen a legrosszabb rendező az egész földkerekségen. Dolgoztam is egy ilyen alakkal. Nem sokáig tudtuk elviselni egymást.
-Közel 130 filmben szerepelt...
-Olyan sokban?
-2007-es rendezése, a Slipstream rendhagyó, nem-lineáris, vizionárius film. Miért várt oly sokat, hogy rendezzen?
-Annak a forgatókönyvét úgy írtam, hogy nem voltam biztos benne, befejezem-e. Azért nem foglalkoztatott nagyon a rendezés lehetősége, mert voltam már temérdek olyan filmben, ahol remek direktorokat figyelhettem meg munka közben, és láttam, hogy mennyira bele vannak merülve az egész folyamatba. Csak a vágószobában egy évet töltenek el, hogy elemezzék az összevágott verziót és újraformálják a történetet. Én erre képtelen lennék. Az én elmémben nincs meg ez a fajta stabilitás, ilyen szintű kitartás. Eljátszom az aznapra kiírt jeleneteket, aztán hazamegyek. Ennyi. A rendezők viszont egy-két évig csak ebben élnek, az éppen készülő filmjükben.
-Szeret színésznövendékeket tanítani?
-Az is rendezés bizonyos értelemben. Amikor rendezői szemmel nézed a dolgokat, hirtelen elkezdesz koncepciókat látni a színdarabokban. Ettől aztán felvillanyozódik az egész világ a szemedben. Ez a vonzó a rendezésben. Amikor az UCLA-n színésznövendékeknek tartottam workshopot egy apró helységben, nem volt színpad, csak mi, meg a kamera. A Rómeó és Júlia erkélyjelenetén dolgoztunk. "Ez az erkély, Rómeó pedig ott van lent." Nincs díszlet, csak két ember. Hirtelenjében az egész darab átalakult a fejemben, felfogtam, hogy miről szól. Itt van két fiatal szerelmes és átérzem a tragédiájukat. Oly sok mindent megnyitott ez az elmémben. Ez sokszor megtörténik, amikor színésznövendékeket instruálok.
Amikor Ványa bácsit rendeztem és elérkeztünk oda, hogy az egyik főszereplő távozik, hirtelen beálltam a színészek közé és elkezdtem mondani, hogy ő most ide meg oda megy Oroszországban, ilyen lesz az élete. Mintha képeket festenék. Csupa olyan dolgot, ami nincs benne a darabban. A színészek csak néztek rám: "Miről beszélsz?" Mire én: "Hát nem látjátok?" A rendezés kitágítja az ember látókörét. Ha a színházban maradok, valószínűleg többet rendeztem volna.
-De áttért a filmekre 1989 körül. Nehéz önt elképzelni a napsütéses kaliforniai luxuséletmód részeseként, hiszen a klasszikus drámairodalom, egy súlyos színházi repertoár nagyságának tekintik önt.
-Nem! Nem vagyok az. Mindig a drámairodalom klasszikusaihoz kötnek. Nagyon régen dolgoztom a színházban, de mindegy, ez most már így marad. Az élet sokkal tágasabb a színházon kívül és azon túl, hogy az ember mindig ugyanazokat a darabokat újítja fel. Higgye el, nem vagyok arra jó, hogy Shakespeare-t játsszak. Egyszerűen nem vagyok jó benne. Szeretem a filmeket, szeretem Kaliforniát. Szeretem azt a laza életmódot. Engem nagyon felszabadít. Imádom.