Antonio Banderas: "A latin szerető idióta, én nem vagyok az"
Malagából indult a világ meghódítására, Pedro Almodovar múzsája és sztárja lett, majd jött A mambó királyai és a hollywoodi sikerszéria. Madonna is ostromolta, ez derült ki a Madonnával az ágyban című dokumentumfilmből. Antonio foglalt volt, Melanie Griffith színésznővel 1996-ban habarodtak egymásba.
Középosztálybeli családban született 1960-ban Anadlúziában rendőr apa és tanárnő anya gyermekeként. Kölyökként a Zorro-tévésorozatot imádta, kamaszként jobban érdekelte a foci, mint a színház, de első musicalélményei (Oliver, Chitty Chitty Bang Bang) nagy benyomást hagytak benne.
-Felidézné első találkozását Almodóvarral?
-Szóltak nekem a színházban, hogy egy őrült ember akar látni. Bejött az öltözőmbe, és azt mondta: "Akarsz filmezni velem? Elvállaltam a felkérést, de szerződést követeltem. Még abba is belementem, hogy Pedro megváltoztassa a nevem. (Eredetileg Jose Antonio Dominguez a neve - A szerk.) Sok éven át együtt éltük az életünk, sok sztori van rólunk. Közel tíz éven át működtünk együtt.A szenvedélyek labirintusát (1982) San Sebastiánban prezentáltuk a filmfesztiválon. Huszonkét éves voltam akkor. Mindössze 350 pezetával érkeztem a fesztiválra és stoppolva kellett távoznom, mert nem volt pénzem arra, hogy hazamenjek.
Almodóvar régi struktúrákat, a spanyol filmkészítés megkövesedett fundamentumait igyekezett lebontani. A film nagy felhördülést keltett. Ezt is San Sebastián-i Filmfesztiválon vetítettük. A közönség egyes tagjai a vetítés után legszívesebben keresztre feszítettek volna minket, mások viszont lelkesen tapsoltak. Nagy botrány volt. Akkor értettem meg, hogy amit csináltunk, az túlment a filmkészítés addigi szabályain, de tetszésre talált azoknál, akik a spanyol társadalomban új horizontokat kerestek. Ez az újdonságkeresés azonban felnyitott régi sebeket.
-Franco diktatúrájában nőtt fel. Honnan jött az ötlet, hogy színészkedni kezdjen?
-Elmentem megnézni a Hair című musicalt. Láttam azt a sok hippit, ahogy ugrálnak a színpadon, izzadtan bemennek a közönség soraiba, megérintik a nézőket, és közben énekelnek. Hát ezt gyönyörűnek találtam. Részese akartam lenni ennek a rituálénak. Nem akartam csak a nézőtéren ülni. Fel akartam ugrani a színpadra.
-Meg is tette végül. A Kilenc című musical főszerepét játszotta el a Broadway-n.
-Ahhoz, hogy a Broadway-n szerepeljen az ember, atlétának kell lennie. Nagyon megerőltető dolog.
-De a filmváltozatban Daniel Day-Lewist szerepeltették. Nem volt mérges emiatt?
-Volt egy találkozóm Rob Marshal rendezővel New Yorkban. Tiszteletben azokat a döntéseket, amiket egy rendezők elhatároz, mert én is rendező vagyok. Persze kicsit mérges voltam, hogy nem én kaptam a szerepet, mert nekem is van szívem. Néhány nap alatt azonban túlléptem ezen a keserűségen.
Rájöttem, hogy nem is olyan nagy baj, hogy nem játszom a filmben, mert akkor újra ki kellene nyitnom egy régi fejezetet az életemben. Ugyanis akkor hagytam ott a színpadi produkciót, amikor a legerősebb volt. Olyan gyönyörű élmény volt szerepelni benne, hogy a csúcson akartam abbahagyni, nem amikor már ki vagyok fulladva olyannyira, hogy csak vonszolom magam a színpadon. Így a Kilenc számomra tisztán színpadi élmény maradt. És az így van jól. Egyébként az elkészült film láttán azt gondolom, inkább Javiernek kellett volna adniuk a szerepet. Jobban illik rá ez a karakter.
-Mit gondol Javier Bardemről?
-Nagyra becsülöm őt mint embert és mint színészt is. Az élet eddig nem adott rá lehetőséget, hogy elmélyítjük barátságunkat. Se neki, se nekem nincs időm. De néhányszor találkoztunk már. Amikor először jelölték őt Oscarra, meghívtam a házamba Los Angelesben. Nagy benyomást gyakorolt rám. A személyiségének az integritása - a mozivásznon és azon túl is.
-Ön kövezte ki az utat a sikere előtt...
-Nem, nem. Javiernek ott volt a családja, akik behelyezték a filmiparba. A nagybátyja, az anyja, a fivére. Javiernek nincs szüksége senkire önmagán kívül. Nagyon jó színész. Ezt mindenki láthatja, még ha csak öt percet néz meg valamelyik alakításából. Bármit is tettem, hogy elősegítsem a sikerét, nem tudok erről. Talán annyiban, hogy sokszor bonyolódtam kockázatos filmekbe, hiszen a kezdet kezdetén Almodóvar húzott engem ilyen alkotásokba. Talán ezzel kinyitottam új ajtókat a spanyol ajkú színészek számára.
-Nehéz volt befutni Amerikában?
-Egyszerűen megpróbáltam fennmaradni a felszínen, úszni egy nagyon versenycentrikus és nagyon nehéz világban. Mielőtt sikeres lettem, a spanyol ajkúakat bűnözőknek tekintették Amerikában. Mindig mi voltunk a rosszfiúk a filmekben, például drogkereskedők. Öt olyan filmben szerepeltem, ami a mozibevételi lista elejére került. Ha ez segített valakit, hogy érvényesüljön színészként, annak nagyon örülök. De annak idején én csak önmagamat képviseltem.
Hittem benne, hogy a spanyol ajkúaknak igenis vannak lehetőségeik. Nemcsak Hollywoodban, hanem a világban. Mert ha összeadjuk a spanyol nyelvű országok lélekszámát, mi legalább akkora piacot képviselünk, mint az amerikai piac. És a 350 millió embernek már gazdasági ereje van. Kiadnának ezek az emberek pénzt egy olyan film megtekintésére, amelyben a latinok a rosszfiúk?
-Kétszer is rendezett filmet (Tűzforró Alabama, 1999, Forró zápor, 2006). Milyen szakmai tapasztalatokat szerzett abból, hogy a kamera mögé állt?
-Színészként sokkal tapintatosabbá és flexibilisebbé váltam, miután megtapasztaltam, hogy milyen rendezőként irányítani egy stábot. Megéretettem, hogy milyen problémákkal szembesül az ember, amikor egy színészt rendez. Ugyanakkor ez az élmény sokkal reflektívebbé, elemzőbbé is tett. Mert színészként addig csak a saját szerepemen keresztül néztem egy produkciót, a rendezőnek viszont az egészet kell látnia egyben. Ezért ma már sokkal szerteágazóbbak a kérdéseim a rendező felé, igyekszem megérteni a teljes koncepcióját, nem csak az én karakteremet a történetben.
-Hogyan dolgozza fel a bukásait?
-Az egyik pillanatban mélyponton vagy, aztán meg a csúcson. Egyiknek sem kell túl sok jelentőséget tulajdonítani. Itt vagyok, s az egyetlen dolog, amit csinálhatok, az az, hogy elvégzem a melóm, képességeimből eredően a legjobb színvonalon. Lehet, hogy egy film pompás látványt nyújt a forgatási helyszínen, aztán jön egy ostoba vágó, és elcseszi az egészet, tönkreteszi a jelenetek drámai erejét. Ha ez történik, próbálok túllépni az egészen, és elfelejteni a filmet. Ezt ajánlom a nézőknek is. Elvégre a mozijegy nem kerül olyan sokba. Nem olyan, mintha autót vettek volna egy rakás pénzért.
-Hogyan jellemezné magát színészként? Milyen címkét aggatna magára?
-Eklektikus. Sokoldalú.
-A lesifotósok mennyire üldözték élete során?
-Spanyolországban nem tudok anélkül végigmenni az utcán, hogy ne üldöznének. Azért voltak agresszívek velem a lesifotósok, mert tudták, hogy ha megütöm egyiküket, akkor százezer dollárért adhatják el a képet.
Ha Spanyolországban vagyok, még a szemeteskukámat is átkutatják. A telefonom például le volt hallgatva. Kódokat dolgoztam ki a lányommal, hogy megbeszéljük, mit fogunk csinálni, hova megyünk - úgy, hogy mások ne értsék. Úgy éreztem, hogy be vagyok zárva a házamba. De aztán alábbhagyott a felhajtás, mert rájöttek, hogy elég unalmasak vagyunk, mint család. Nem szolgáltatunk témát a lapoknak.
Los Angeles-ben viszont viszonylag normális életet tudok élni. A lányomat én hoztam haza a suliból délutánonként, együtt mentünk a bevásárlóközpontba. Az zavart csak, hogy a The National Enquirer pletykalap azt írta, a haverjaimmal elmentem Las Vegas-ba, és ott prostit béreltünk. Engem nem érdekel, ha ilyesmit híresztelnek rólam, de a gyerekeim látták a cikket a suliban, mert az egyik kölyök kölyök megmutatta nekik.
-Említette, hogy egy versenycentrikus világban kellett helytállnia. Világsztár lett. Megnyugodott, hogy beérkezett?
-Most már nem hatnak annyira rám a sikereim és a fiaskóim. A karrierem annyiszor behalt már és éledt újra. Nem vagyok még öreg, mégis veteránnak számítok, mert annyi filmet készítettem már.
-Gondolt már arra, hogy visszavonul?
-Ó, igen, minden nap az elmúlt évtizedekben. Ebben a szakmában annyi mindentől függ az ember. Annyit érsz, amennyit a legutóbbi filmed. Az egyik pillanatban elbűvölő vagy, a másik filmben viszont nem kedvelnek, és azt mondják, hogy megbuktál. Amikor először történt ilyesmi velem, még új voltam Hollywoodban. Spanyolországban soha eszembe nem jutott, hogy a filmjeim mozibevételi eredményeit figyeljem. Nem érdekelt. A filmjeimet vetítették a mozik, ennyi nekem elég volt. Csak a saját munkám érdekelt. Hollywoodban teljesen más szisztéma szerint működik az értékelés.
-Hogyan emlékezik házasságára Melanie Griffith színésznővel?
-Sokáig voltunk szerelmesek egymásba, habár az évek múltán már nem voltunk annyira szenvedélyesek, mint a kapcsolatunk elején. Mégis időről-időre újra beleszerettem.
-Latin szeretőként tartották számon évtizedeken át. Biztos sokat kérdezték is erről. Mit jelent ez a fogalom Önnek?
-Ha kimegyek az utcára, egy csomó pasast látok, akik magasabbak és jóképűbbek nálam. (Banderas 174 centiméter magas - A szerk.) Nem nagyon érdekel a külsőm. Ezért ha a latin szerető fogalmával írnak le engem, annak nincs sok értelme. Eljön majd az idő, amikor meghízok, kihull a hajam és az emberek majd azt mondják: "Ő volt a latin szexszimbólum." Ez a távlat még rosszabb érzést okoz nekem.
Ami azt illeti, családapának tartom magam elsősorban. Ezért volt olyan nagy öröm apát játszani a Kémkölykökben gyerekszereplőkkel. Ez az a környezet, amiben otthonosan érzem magam. Egyébként is, a latin szerető "intézménye" szerintem nem létezik már. Mert ahhoz, hogy valaki beleilljen ebbe az imázsba, voltaképpen idiótának kell lennie. És én nem tartom magam annak. Nem kell persze félreérteni, nem tetszelgek az intellektuális színész szerepében. Átlagos ember vagyok.