Csak az idődet kéri, de mindenét adja érte
Szeretem a kétezres éveket. Már a tempója sem zavar, s lelkesen használom azt a sok újat, amit ad. Mégis lemaradtam, de ez így van jól.
Három napja fújt már a szél, amit a kicsi utál. Lassan négy lesz, de ilyenkor még mindig felkéredzkedik az ölembe, és belefúrja a fejét a kabátomba. Mozogni viszont nagyon szeret. Belenézek hát a pénztárcámba, nyelek egyet, és elviszem a közeli játszóházba. Jó tágas hely, tele csúszdával, labirintussal, építőkockával, olykor gyerekkel. Leveszi a cipőjét, s kérdezi a szemével: futhatok? Egy fejmozdulattal eldördítem a startpisztolyt, ő meg rohan, s próbálja befogadni a teret, a lehetőségeket. Extázisban van, jó nézni. Ide-idemosolyog, miközben szédítő sebességgel fűzi az (általában) idősebb lányokat. Ők hol veszik a lapot, és játszanak vele, hol pedig – ha éppen bandáznak –, lepattintják, mondván, kicsi vagy. Ilyenkor panaszol, kicsit bújik, aztán kihívást keres – újabb játékot és újabb kislányt.
Járok-kelek (többé-kevésbé észrevétlenül) közöttük, s azt veszem észre, hogy egyedül vagyok méreten felüli a közelükben. Pedig totyog itt kétéves is pelenkában. Egy pillanatra visszaváltozom félig gyerekből felnőtté, s körülnézek az enyémek között. Nem látok szemeket, csak fejtetőket. Ülnek a fotelekben, székeken mind, s mint egy titkos szekta tagjainak, egyszerre mozog az ujjuk okostelefonjuk szép, sima, villódzó felületén. Az ugrik be, hogy a múlt század sci-fijeiben ilyennek látták a jövőt a forgatókönyvírók.
Nem szeretnék olyanná válni, aki a saját, tökéletesnek hitt múltjáról hiszi, hogy az az egyetlen élhető emberi létforma. Akinek a Pink Floyd óta nem zene a zene, és aki fanyalog az EU-konform, túlbiztosított játszótereken. Szeretem a jelenemet táblagépeivel, kütyüivel, Coldplay-jével, puha aljzatú játszótereivel együtt. Azt hiszem, tudom okosan használni, azt, ami adatik. Ítélkezni sem akarok – legalábbis azonnal nem.
Egy szőke loknis kislány zökkent ki a falanszterből.
- Játszol velem?
Nehéz kérdés ez 2014-ben. Játszanék én, de ott van ugyebár a fiam, aki már az elején finoman a többiek tudtára adja, hogy ácsi, ő velem van, én szaladok hozzá, ha orrom folyik, beütöttem, csúszda kopott belsejét mesélem, vagy csak meg akarom érinteni. Másrészt ott ül a szülő, mit szól ahhoz, hogy egy negyvenes fószer beszélget, hovatovább labdázik, csúszik-mászik az ő gyerekével. Rágondolni is rossz, ha félreérti. Mondjuk, ez a felmenő nem érti félre, mert nem követi el azt a hibát, hogy felnéz. Kicsit húzom az időt, csevegek az enyémmel meg a kislánnyal együtt, mire végre odapislant. Megkönnyebbülést látok a szemén: „na megint van itt egy ügyeletes balek, aki majd leköti ezt az örökké izgő-mozgót”. Oké, akkor, labdázzunk, csússzunk-másszunk együtt. Te meg öreg nyomkodd csak a telefonod!
Nem tudom, ő mennyi időt kap az élettől a gyerekeire, lehet, hogy többet, mint én. Péntek van, hétvégén is dolgoznom kell, hogy utolérjem magam, így inkább nem töröm a fejem a más baján.
Az nyugtat, hogy – bár nehezebb így, hogy szombaton és vasárnap otthon melózok –, a kicsi (ahogy mindig) ott fog posztolni mellettem. Jó ideig kényszeríti majd magát arra, hogy csendben maradjon, aztán meg nem bírja, és kérdez. Én meg válaszolok, kizökkenek, kicsit ideges leszek, s valamelyik játéka felé irányítom. Aztán meghatódom, amikor tíz perc múlva szó nélkül odakucorodik mellém a fotelbe a játék laptopjával, és ő is bőszen gépelni kezd. Pont úgy, ahogyan én, a fejét is igyekszik kissé előredönteni, ahogy apa.
- Miről írsz? – kérdem ilyenkor.
- Az oviról. Cikket.
- Elmondod majd, ha kész lesz?
- Kész! – vigyorogja. – Mondhatom?
Mondja. Mesél a tízóraira kapott eperről, amit meg kellett kóstolnia (addig nem hagyta békén az óvónéni), arról, hogy nem akar délután aludni, de forgolódni akar, azt meg nem szabad, a nagygyerekről, aki lehülyézte az udvaron.
- Játsszunk? – csap le könyörtelenül, amikor már látszik, hogy oldódom.
- Játsszunk, majd éjjel befejezem.
A diskurzus olykor változik, de az eredmény ugyanaz: játsszunk!
Megint szeles az idő, a kicsi – mintha ez lenne a magától értetődő menetrend – venné a kabátját, hogy akkor a játszóházban nem fúj, ez biztos, indulhatnánk. Összenézek az anyjával, bólint, ezt még simán kinyögjük valahogy. Legalább megnézem, hogy valami furcsa bolygóösszeállás volt-e múltkor, vagy tényleg kötelező az okostelefon a játszóházban.
Öt gyerek játszik, négy szülő görnyed az okostelefonja fölött mereven (azóta jó néhányszor voltunk ott, s majd’ mindig ugyanez a kép fogadott). Elszomorodom, aztán megint megszólítanak a picik, és megint elfelejtem a nagyokat.
Hamar letelik az egy óra, meg a 10 perc türelmi idő is, amazok meg még mindig görnyednek. Tudom, hogy létező fogalom az okostelefon-függőség, de én inkább gyerekfüggő leszek, mintsem tizenkét percenként (egy felmérés szerint ennyi az átlag) rápillantsak a telefonomra, hogy jött-e e-mailem, sms-em, posztoltak-e a Facebook-on valami remekbe szabott fotót az ismerőseim. A görnyedőknek meg ajánlok valamit, egy amolyan fából vaskarikát: okostelefon-alkalmazást okostelefon-függőség ellen. Kicsit olyan, mintha azt mondanám, hogy igyál bort, az segít leszokni a pálinkáról, de a Menthal névre keresztelt applikáció bármilyen bizarr, létezik. Azt figyeli, hányszor és mennyi ideig, mire használjuk az okostelefonunkat. A fejlesztő bonni egyetem munkatársai szerint ugyanis a jelenség mögött van egyfajta függőségi mechanizmus, ami a nyerőautomaták világára emlékeztet. Itt ugyan nem veszítesz és nem nyersz, de mindig ott van a meglepetés esélye, amikor bekapcsolod a készüléked.
Hazafelé beugrunk kürtőskalácsért, mert (ahogy a kicsi indokolja a menetrendszerű megállót) anya szereti, és szerdán fél áron adják.
- Milyet vigyünk?
- Mondjad, apa, milyen van?
- Kókuszos, kakaós, vaníliás, kristálycukros, fahéjas.
Tudom, hogy a fahéjas a kedvence, s mindig azt választja, pedig anyja a kakaósat favorizálja. Végtelenül hosszan gondolkodik, az eladók (csak mi állunk a bódénál) és én is feszülten figyeljük.
- Kakaósat kérek, odaadom a felét anyának – néz rám büszkén.
Mindig ott van a meglepetés esélye. Csak néha fel kell nézni!
