Ritmust a monotóniából?
Unalomig halljuk ismételgetni: mozognunk kell, (jó) karban kell tartanunk izomzatunkat, mert csak megfelelő fittség birtokában tudunk válaszolni a külvilágból felénk áramló ingerekre. Sok aktívan tanuló sportoló is meggyőződéssel vallja: a fizikai fáradtság serkenti a szellemi tevékenységet. De mi történik az agyban, amikor valaki kényszerűségből (munka a futószalag mellett) vagy saját jószántából (élsportoló) ismételget a végtelenségig valamilyen mozdulatsort?
Kiégés helyett
„A monotóniatűrés az iskolaérettség egyik feltétele: a képesség, hogy figyelmünket képesek legyünk bizonyos ideig egy feladatra összpontosítani, hogy az állandóan változó ingerek (legyenek azok akár belső, akár külső hatások) ne vonják el a figyelmünket – mondja Faludi Viktória szakpszichológus. – Ez a képesség az életkorral és természetesen egyénileg is változik. A monotónia fogalma összemosódik a kitartóképességgel, az unalommal, a kihívás nélküli teljesítménnyel is.”
Nem véletlen tehát, hogy a monotóniához olykor pejoratív tartalom társul: valami unalmasat jelenthet. Az agynak ugyanakkor szüksége van állandó ingerekre, hiszen ez tartja fent az éber tudati állapotot, ha ez nincs, akkor védekezik. Például úgy, hogy arra ébredünk: elaludtunk. Vagy csupán ellenállhatatlan ásítási kényszer lesz úrrá rajtunk az unalomtól, és gondolatban már valahol messze járunk – elkalandozunk.
Az ismételt mozdulatsorokra egy idő után nem kell figyelni, automatizmussá válnak (természetesen ez komoly veszélyforrás is lehet például az autóvezetés során). Vagyis az agy önálló vezérlésre („ robotpilóta” üzemmódra) kapcsol, hogy lehetővé tegye a koncentrációt más ingerekre, és fennmaradjon az éberségünk.
„A szalag mellett kényszerből dolgozó, ha nem talál kihívást munkájában és monotonnak, unalmasnak találja azt, ideiglenesen egy dolgot tehet: valahogy megkeresi a különöset, a kihívást a munka fázisaiban, máshogy csinálja ugyanazt, változtat a megszokott mozdulatsoron. Ahhoz, hogy fennmaradjon az éberség tudatállapota, más motivációt kell találnia – ha ez nem megy, akkor a szervezet „lázadni” kezd. Stresszzavar lép fel, megborul a lelki egyensúly: elérkezik a mentális burn out – kiégés – szindróma. A kulcsszó a kihívás, a kihíváskeresés, amelynek révén mindezek elkerülhetők” – összegez a szakpszichológus.
Zűrzavar vagy kirúgás?
„Általános terv mindenkinél, hogy kihívást kell találni abban, amit csinál, vagy mást kell csinálnia. A monotóniatűrés egyéni képesség, olyan tulajdonság, amit nem lehet megerőszakolni. Nem tudunk hosszú távon olyan tevékenységgel foglalkozni, amit nem találunk változatosnak” – szögezi le Faludi Viktória. A nem jószántából dolgozónál tehát biztos, hogy valami zűrzavar lesz: vagy testileg, vagy lelkileg. Vagy kirúgják, és mivel mindenkinél más és más a küszöbérték és az elvárás, ezért egyénileg kell megtalálni a megoldást.
Bizonyos munkakörökben alapkövetelmény a monotóniatűrés (ezt meg is hirdetik). De vajon melyik képességet egyszerűbb fejleszteni: a mozgáshoz kötött (futószalag) vagy a verbális (call center) monotóniához kapcsolódót?
Faludi Viktória szerint a monotóniatűrés egyénenként eltérő mértékben ugyan, de fejleszthető, mindenkinél van ugyanakkor egy olyan határ, amelyen túl nem tökéletesíthető. Ráadásul a kétfajta monotónia között nincs igazán különbség: ha valaki bírja, valószínűleg olyan munkát választ, ha nem, akkor gyorsan odébbáll. És persze a monotónia tűrésében kulturális különbségek is vannak.
A pénz csak egy ideig lehet motiváció
Vajon eltiltható-e valaki pszichés alapon akár a sporttól, akár valamilyen típusú munkavégzéstől? A szakpszichológus szerint legfeljebb javaslatok fogalmazhatók meg – a javát úgyis megoldja a természetes szelekció. Ritkán lesz ugyanis abból élsportoló, aki nem talál kihívást a saját sportágában, annak mozdulataiban… Amikor megunja, elkezd rosszabbul teljesíteni, és ez figyelmeztető jel lehet a szakember számára. Az, hogy mi rejlik mögötte, a közös munka során biztosan kiderül. És persze a körülmények kényszeríthetnek bárkit olyan munkavégzésre, amit nem szeret, monotonnak talál – ilyenkor muszáj valamilyen kihívást keresni, hogy tovább tudjuk csinálni. Ha csak a pénz, a megélhetés miatt tesszük, ha csak azért, mert nincs más, akkor a pénzért kell csinálni, igaz, ez hosszú távon már nem szokott működni.
Terelés vagy fejlesztés?
A laikus két utat feltételez: elterelni a figyelmet az utált monotóniáról vagy fejleszteni a képességet a leküzdésére (a küszöbérték emelésére).
A szakpszichológus szerint a megoldás nem a figyelemelterelés, hanem a kihívásokban rejlő változatosság keresése, másfajta motivációé, másfajta célkitűzésé: ha kénytelen vagy olyan munkát végezni, amit unsz, nem bírsz, akkor a megoldás az, hogy vagy olyat keresel, amit élvezel, vagy más célt tűzöl ki. De ez csak ideiglenes megoldás, hosszú távon „büntetlenül” (azaz minimum lelki zavar nélkül, a testi következményekről nem is beszélve), nem tudjuk azt csinálni, amit nem szeretünk.
Egyértelmű tehát, hogy valahogyan meg kell találni az üdítő ritmust egy, a monotóniára épülő, arra támaszkodó mozdulatsor esetén is – mint ahogyan például az élsportban. Ehhez a legfőbb eszköz a mentális tréning – állítja Faludi Viktória.
Ringasd el magad!
A mentális tréning fókuszába új nézőpont kerül – a megfelelő ritmus ugyanis elengedhetetlen az életünkben (a ringatózás már korai életkorban fontos szerepet kap: megnyugtat, és ugyanúgy lehet serkentő hatású, „dopping” is. Elég csak a dobolásra, a vérpezsdítő ritmusokra, a szurkolók „monoton” biztatásaira gondolni. Nem véletlen, hogy a sportpszichológusok a sportolók felkészítéséhez is a zene eszköztárához folyamodnak – ez segít megtalálni a megfelelő ritmust. Hiszen az életünk is állandó ritmustól függ: a szívdobogástól, amely ha még látszólag monoton is, valójában a biztonságot, a kiszámíthatóságot jelenti.
A monotónia ugyanakkor nem csupán a szalagmunkás vagy az élsportoló problémája lehet, hanem a vezérigazgatóé is, aki unja a mindennapi vezetői feladatait, monotonnak és kihívásoktól mentesnek találja azokat. Nem tudni ugyan, hogy valaha vizsgálták-e az IQ és a monotónia között összefüggést, de Faludi Viktória szerint ilyesmiről nem is nagyon van értelme beszélni. Létezik viszont egy olyan – kizárólag az adott egyénre jellemző – izgalmi (szaknyelven: areousal) szint, ami biztosítja az agy normál működését. Erre akár „rá is lehet érezni” – de kritikus élethelyzetekben nem szabad szégyellni szakértő segítséget igénybe venni.
